3. A revizionisták állítása: A holokauszt áldozatainak számát felelõtlenül eltúlozták.
A zsidó veszteségek körüli számháború valóban bosszantó. Sok különbözõ nemzetiségû ember tûnt el vagy halt meg a háború alatt. Sorsukról semmit nem tudunk. Némelyikük a tönkrebombázott német városok romjai alatt halt meg, a ledõlt házak romjai alatt; mások a tûztengerben haltak meg, mások az orosz Gulagon a háború után.
Nem fair és nem korrekt azt állítani - ahogy azt sokan teszik, hogy: ha valakinek a sorsa nem tisztázható, akkor az egy népgyilkosság áldozata let, sõt, ami még rosszabb, azt elgázosították.
Valójában a 'holokauszt' a legjobb példa a " ...Halálra és megsemmisülésre, a túlélõk millióinak elbeszélése alapján."
Nem gyanús ez Önnek?
A médiák állandóan 'túlélõk' szervezeteirõl beszélnek, amelyek a világ minden országában léteznek, Torontótól Johannesburgig, Rio de Janeirótól Los Angelesig.
Talán elég, ha itt megemlítjük, hogy a németek több mint 4.3 millió embernek adtak nyugdíjat és más jóvátételt, a kedvezményezettek 40%-a Izraelben él(t), a többi, szintén zsidó származású a világ más részein él.
Ha olyan sok zsidó halt meg a németek keze által, akkor honnan van ez a sok túlélõ?
A 'holokauszt' hirdetõi Jacob Robinsont gyakran 'történésznek' vagy 'nemzetközi jogásznak' nevezték és rá hivatkoztak mint megbízható forrásra a zsidók sorsát illetõen.
Jacob Robinson valójában egy ravasz keleteurópai zsidó zugügyvéd, aki egy ördögi tervet gondolt ki: Ô volt a nürnbergi perek 'forradalmi elvének' feltalálója a német vezetõk ellen és a német jóvátételi fizetések kitalálója.
Egy idézet Nahum Goldmanntól, a zsidó világkongresszus volt elnökétõl:
"Találkozásaimtól a koncentrációstáborok túlélõivel a felszabadítás után eltekintve csak hivatalosan tértem vissza Németországba, hogy Adenauer kancellárral találkozzak és a jóvátételrõl tárgyaljak vele. Ezek a jóvátételi fizetések rendkívüli újítást jelentenek a nemzetközi törvénykezésben.
Eddig a háborút elvesztõ ország a gyõztesnek fizetett kárpótlást, és az országok és kormányok közötti ügy volt. Most, a történelemben elõször köteleznek egy nemzetet arra, hogy vagy egyéneknek vagy Izrael államnak fizessen jóvátételt, Izraelnek, amely Hitler bûnözése idején még nem létezett jogilag. Meg kell vallanom, hogy az ötlet nem tõlem származik.
A háború idején a Zsidó Világkongresszus (JWC) New Yorkban egy intézetet alapított zsidó ügyek intézésére (ma a fõhadiszállás Londonban van). A vezetõi két litván zsidó ügyvéd, Jacob és Nehemiah Robinson voltak. Az õ segítségükkel dolgozott az intézet két teljesen forradalmi ötletet: A nürnbergi tribunált és a német jóvátételi fizetéseket. (Nahum Goldmann, A zsidó paradox, Grosset & Dunlap, 1978, 122 oldal)
Adjon kettõt és kettõt össze.
A kárpótlási fizetés összege az áldozatok számán alapul - kb. úgy, mint az az összeg, amelyet egy repülõgép lezuhanása és kiégése után egy biztosítótársaságtól követelnek.Nem titok, hogy megéri a számokat megnövelni.
Képzeljen most el egy biztosítótársaságot, amelynek fizetnie kell egy lezuhanási katasztófa után, amelynél valószínû, hogy pár családtag meghalt. Ha a biztosítótársaságnak nem engedik meg, hogy fontos okmányokat ellenõrizzen. (pl.: ki volt tulajdonképpen az utaslistán?), akkor nem kell nagy ész ahhoz, hogy elképzeljük, hogy hirtelen egy-két nemlétezõ rokon is feltûnhet mint áldozat, és hogy így a biztosítótársaságot becsaphatják. Végül is történt ilyen már néhány biztosítótársasággal.
Hogy a régi nótát, a Wannsee-Konferencia protokollját (1942 január 20-án), amelyben a nácik állítólagos tervei az 'Európai zsidók megsemmisítésérõl' vannak vázolva, elõállítsák, ahhoz már kell egy bizonyos arcátlanság. Még a zsidó holokauszt-szakértõ, Yehuda Bauer a Jeruzsálemi Héber Egyetemrõl is azt mondta, hogy ott egy találkozót tartottak és nem konferenciát, és hogy kevés abból, amit ott elterveztek lett késõbb részleteiben kivitelezve.
Még egyszer az egész idézet a Kanadai Zsidó Hírekbõl 1992 január 30-án a 'Wannsee konferencia jelentõsége vitatott' címmel:
"A nyilvánosság újra és újra ismétli azt az értelmetlen történetet, hogy a Wannsee-konferencián a zsidók kiirtását határozták el.Wannsee csak egy fok volt a tömeggyilkosság felé való fejlõdésben." (Canadian Jewish News, 1992 január 30. )
Az 1989 november 12-i New York Times megjelenése után még azt fûzte hozzá Bauer, hogy nem akarja a holokauszt- tagadók malmára hajtani a vizet: "Tudja, õk is tudnak számolni..." (Auschwitz Revisionism: Egy izraeli tudós esete, NYT, 1989 nov. 12 )
Ezt tették a revizionisták és fogják a jövõben is tenni.
Ezzel 'csökkentették le' a holokausztot.Nézzük pl. Auschwitzot.A következõ leírás Dr. Faurisson 1995 december 10-én elõállított összefoglalóján alapul:
Ezen a grafikán a leghosszabb oszlop 9 millió személyt jelképez, a legkisebb pedig 630 000 - 710 000 jelképez, akik közül vlószínûleg 470 000 - 550 000 volt zsidó. A teljes adatokat a számokról és a forrásokról Dr. Faurisson okmányában van, A. függelék).
Az auschwitzi áldozatok állandóan csökkenõ száma a kritikus olvasót - azokat, akik józan paraszti ésszel olvasnak a témáról- el kell hogy gondolkodtassa. Yehuda Bauer, a zsidó holokauszt-tudós 1989 novemberi cikkében bevallja, hogy a 4 milliós szám hamis.Az Auschwitzi-áldozatok számának erõteljes manipulálását kommentálta, amelyet részben cionistáktól, részben kommunista hazug propagandistáktól erednek.(Auschwitz Revisionism: An Israeli Scholar's Case. New York Times, 12. November 1989)
Hadd említsük meg itt a Vöröskeresztet is. Ez az ún. 'humanista' szervezet sokat tett azért, hogy a számok olyan megbízhatatlanok.
A Vöröskereszt a háború alatt de különösen utána szégyenteljes szerepet játszott az állítólagos 'naci-rémtett' -történetek és statisztikák kapcsán. (Lásd Charles Biedermann eskü alatti tanúvallomását a Zündel-per alatt. Valóban 6 millióan haltak meg? - vallomások és bizonyítékok a kanadai 'hazugság'-perben Ernst Zündel ellen- 1988, összeállította Barbara Kulaszka, 80-84. oldal, nagyon érdekes olvasmány).
Itt csak két kivonatot szeretnék ebbõl a tanúvallomásból idézni.(Barbara Kulaszka fent említett könyvébõl):
"A bonni egyezmény alapján csak a volt üldözöttek és azok leszármazottai tekinthetnek bele az iratokba, mivel azok mind személyes adatokat tartalmaznak, és így nem lehet õket nyilvánosságra hozni (11-2497, 2498). A bonni egyezmény kimondja, hogy az archív csak a volt üldözöttek és azok leszármazottai érdekében értékelhetõ ki.(12-2676). Az egyetlen kivétel ez alól a szabály alól az, hogy a tíz, ellenõrzõ feladatokat ellátó szövetséges állam kormányai képviselõinek joga van az iratokba való betekintésre.(11-2497). Bármelyik betekintési folyamodványt a fenti tíz állam egyikétõl az ITS (International Tracing System - Keresõszolgálat) igazgatója vizsgál meg. Ha az õ véleménye szerint a folyamodvány nem indokolt, akkor azt végsõ döntésre a nemzetközi bizottság elé terjeszti. Nem tudott olyan esetre visszaemlékezni, hogy egy izraeli kérést visszautasítottak volna. (12-2711)."
Más szavakkal, Izrael megnézheti az adatokat, de német kutatók és történészek nem. Revizionisták sem. Ernst Zündel sem. De Wiesenthal úr valószínûleg megnézheti azokat.
Továbbá így foglalja Barbara Kulaszka össze:
Biedermann igazolta, hogy az 1983 december 31-i álláspont szerint azoknak halálos áldozatoknak a száma, akiket a jegyzõhivatal és más hivatalok följegyeztek, 373 468 volt. (11-2515). Ez a szám azoknak a halálozási anyakönyvi kivanatoknak a számából tevõdik össze, amelyeket folyamodvány alapján állítottak ki és a jegyzõhivatal szerint azok a halálesetek listáján alapul, amelyeket a nácik a háború alatt vezettek a táborokban (11-2516, 2517).
Biedermann bevallotta, hogy az ITS akkori igazgatója, Albert de Cocatrix egy megbeszélésen, amelyet egy nemzetközi bizottság tartott a koncentrációstáborokról egy beszédet tartott, amelyben megemlítette, hogy az 1976 1983 december 31 álláspont szerint a jegyzõhivatal összesen 357 190 személy nevét jegyezte föl, akik koncentrációstáborban haltak meg. Biedermann megerõsítette, hogy ezek a számok tulajdonképpen az ITS-tõl származnak (12-2640 bis 2646). Hangsúlyozta, hogy ezek a számok folyamodványokon nyugszanak. Azaz, ha egy egész család meghalt, akkor nem maradt volna senki, aki a halálozási okiratért folyamodik. Másodszor az ITS-nek a 22 koncentrációstábor közül csak kettõbõl vannak meg a teljes adatai. A többibõl csak töredékes adatai vannak vagy semmilyen adatai sincsenek. Tehát ha valaki egy személyrõl adatokat kérne, aki állítólag ezen táborok egyikében halt meg, akkor az ITSnél nincsenek meg az adatok, amelyek a jegyzõhivatalnál egy folyamodványt a halálozási anyakönyvi kivanatra indokolnának.
Valójában a dolog nevetségesen egyszerû. A jóvátételi követelésekkel járó számjátékot már holnap az akták közé lehetne tenni.
A Vöröskeresztnek az arolseni keresõszolgálata révén, amelyet Charles Biedermann vezet, fontos információi vannak minden táborlakóról, aki valaha is német hadifogolytáborban vagy koncentrációstáborban volt. Ez a 14 millió információtöredék a modern számítógéptechnika segítségével beszkennelhetõ, átszûrhetõ, analizálható, kategorizálható és átvizsgálható lenne. Rövid idõn belül nyilvánosságra lehetne hozni az információt, amely a hibás használatnak, a hamisításnak, a kitalálásnak és a félreértelmezésnek a 'náci áldozatok' állítólagos és valóságos számát illetõen végre elejét venné.
A német kormány megvizsgálhatná a tábori iratokat - ezt már 50 éve meg kellett volna tennie. Miért nem teszik? Kézenfekvõ magyarázat, hogy akkor az egész világon nyilvánvaló lenne, hogy jogosulatlanok jóvátételt követeltek és hogy már régóta milliárdokat fizettetnek és szednek be csaló módon.
Az arolseni keresõszolgálat némely levele képed ad róla, hogy az ottani archivumokban mi minden van elrakva. Mert a Vöröskereszt a tíz-nemzet-szerzõdést elfogadta, és a második világháborúnak ezt az ijesztõ de fontos örökségét kezeli, készséges bûntársa lett annak a törekvésnek, amelynek célja a kutatást akadályozni és történelmi tényeket elhallgatni.
Bizonyított, hogy én úgy nyilatkoztam, hogy a Vöröskereszt az emberi történelem egyik legszomorúbb fejezetének becsületes kivizsgálását tudatosan megnehezíti. Ha a Vöröskeresztnek ez a jogos kritika nem tetszik, akkor nem kellene a valóságot az elõl a nyilvánosság elõl elrejtenie, amely valódi válaszokat keres.